2016. december 24., szombat

Savant szindróma tovább



Jelenleg, mint savant szindrómás, azaz különleges képességekkel bíró autista személy, évente több 100 számítógépes grafikát és „számítógépes festményt” készítek és több 100 verset írok, melyeket az Interneten árulok, mint egy gyerek a rollerét... 

A műveim azonban csak hátrahagyott (posztumusz) művek, és igazából "már nem alkotok", bár ez a „nem alkotás” szerintem 1 év alatt több művet tesz ki, mint másnál egy emberöltő alatt.

Szabadidőmben szinte reggeltől estig olvasok, heti rekordom 19 lexikon, persze nem szó szerint, csak azt olvasom el mindenből, ami érdekel, de azért az jó sok.
Én úgy érzem magam, mint aki nem tud többet adni semmiből sem, és csak befogadásra képes, ezért olvasok annyit a sok „szabad művészkedésem” mellett.

Ha nem olvasok, akkor pedig megyek - megyek reggeltől estig, amíg sétálok... Nézem a hegyeket és azt képzelem, hogy az Eged-hegy a Mount Everest alsó lankája, mert mindennél jobban szeretem a hegyeket és 5 perc sétára van tőlem az Északi - középhegység.

Furcsának tartom azokat, hogy akik 1 hétre várnak egész életükben a téli Alpok hegyekbe pl. és észre sem veszik, hogy ott van a lakásuk bejáratától pár 10 méterre...

Magam egész Európát bejártam gyermekkoromban, tudok mihez viszonyítani.
Azt hiszem, az emberek csukott szemmel élnek, ám ők engem tekintenének zártnak, pedig ez csak viszonyítás kérdése. 

Az alkotás maga öröm és extázis, szerintem a savant szindróma e szempontból olyan, mint a tehetség a normális emberekben, viszont a végén csak a nagy üresség áll néha, én ezt érzem. 

Úgy vonulnak el szemeim előtt a több ezer grafikáim és írásaim, mint ha csak egy pillanat lett volna megalkotni őket és mint ha soha többé nem léteztek volna a szívemben. Néha utána nagyon rossz, mások semmit sem látnak már a csodámból, én így döntöttem.
 
Alig láthatják már azt, hogy ragyogok, csak azt, hogy rovom az utakat és a fákat és a hegyeket bámulom, mikor mi van közelebb, épp, mint Rilke Párduc a párizsi állatkertben c. versében.

Néha eszembe jut, hogy még egy kutya is tudja, hogy mit gondolnak róla vagy ha róla beszélnek az emberek és mire elértem ezt a felismerést, többé nem akartam autista lenni. 

Nem tudom, van-e igazából túlvilág, van-e Jézus, Buddha, Visnu vagy akármilyen más istenség és azt sem tudom, hogy van-e egyáltalán mennyország vagy újjászületés, de az biztos, hogy én eldöntöttem, hogy semmiféle savant szindrómával sem akarok soha többé autista lenni, mert egy olyan állapot, amelyben egy állat is szociálisabb mint az autista ember, nem lehet szociális szempontból magasröptű állapot, bár azt azért nem hinném, hogy evolúciós szempontból autisták vagy egyéb sérültek ne tudnák előrébb vinni a bolygót...

Nem hinném, hogy az a fajta „fajnemesítés”, amivel jelenleg is világszerte foglalkoznak a tudósok - lehetséges gének kiirtása - jót tenne az emberiségnek, ugyan is a „savant szindrómának” sincsenek génjei, a tehetségnek sincsenek, a zsenialitásnak sincsenek, ily' módon bármely génben létezhetnek előbbre vivő adathalmazok amelyek csak az időre várnak, hogy kirobbanhassanak. 

Azt szokták mondani, hogy: „A tehetség nem attól tehetség, hogy sokkal többet tud, mint mások, hanem sokkal hamarább tudja azt, mint mások.”

Azt hiszem, ez is igaz. Talán. Néha, amikor a magam 1 mondatára gondolok, hirtelen eszembe jut, hogy manapság - 10 évvel később - lett divat az, hogy szinte minden 1 mondatból áll: egy levél, egy e-mail, egy SMS - szöveg, egy chat - szöveg, egy értesítés és 10 évvel ez előtt még nem ez volt a hétköznapi életben, ily' módon tényleg van benne valami „korai idő”.

Csak néha eszembe jutnak, hogy nekem vajon miért nem jutott soha sem 1 mondat, miért nem kaptam vissza senkitől sem. 

Néha hiányoznak az emberek...

Seth Heni

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése